Pizza rendelés

Magyarországon a kávéházak története és hagyománya igen régi múltra tekint vissza. Írók és költők napi találkahelyei voltak ezek, ahol nem csupán egy jó kávé vagy tea elfogyasztása volt a cél, de mindeközben komoly irodalmi, politikai vitákat folytattak hazán nagyjai.

A napi kapcsolattartás igen fontos volt a számukra, így folyamatosan naprakészek lehettek a legfrissebb hírek terén, és azokat rögvest meg is vitatták.

A Zserbó cukrászda volt az egyike ezeknek a híres kávézóknak. Ám nem csak a kávézók és azok kulturális jelentősége igen jelentős, de cukrászatilag is Magyarország világelső, olyan nyalánkságokkal ajándékoztuk meg a világot, mint a Dobos-torta, a Rigó Jancsi, az Eszterházy-torta, vagy a konyakmeggy. És természetesen a Zserbó.

A Zserbót Kugler alapította. Remek cukrászmesternek tartották, aki maga is sokáig besegített a sütemények készítésében, az a legenda járta, hogy mindig is kézzel verte a habot. Ám üzleti érzéke nem volt annyira jó, de szerencséjére a Párizsi Világkiállításon összetalálkozott Monsieur Gerbeaud-val, és meghívta őt Magyarországra, hogy nézzen körül. Az úr elfogadta a meghívást, és olyannyira megtetszett neki Budapest, a kultúra, a Duna, meg az itteni emberek, hogy végül egész életében itt maradt.

Gerbeaud Genfben született, Franciaországban járt egy hosszabb cukrásztúrán, igen sok tapasztalatot szerzett a cukrászmesterség területén szerte a világon, mégis Budapest mellett döntött. A két márkanév, Kugler és Gerbeaud együtt dolgozott jó darabig, ugyanis Kuglernek nem volt családja. Ezért választotta utódjául  Gerbeaud Emilt, akinek öt lánygyermeke született. 1949-ben aztán a család felvette a Vörösmarty nevet, ekkor már Eszter asszony vezette a cukrászdát.

Ő vezette a céget akkor is, mikor az államosítás miatt az a nép tulajdonába került, ám ekkor úgy Eszter úgy döntött, inkább összecsomagol, és tizenegy cukrászával együtt elhagyták az országot és Dél- Amerikába menekültek. Magukkal vitték szaktudásukat, és receptjeiket, ezzel egy igen szép korszak zárult le a magyar cukrászat történetében. Aztán 95’-ben egy német cég vette át a cukrászda vezetését, akik visszaállították eredeti pompáját.

Zserbó recept

Hozzávalók:

A tésztához:
20 kanál liszt
1 db tojás
1 db sütőpor
1 deci étolaj
8 kanál cukor
fél ráma
egy kis tej
A töltelékhez:
35 dkg darált dió
1 citrom héja
25 dkg cukor
1 üveg sárgabarack lekvár
Csokoládémázhoz a tetejére:
15 dkg cukor
1 katica étcsokoládé
2 evőkanál kakaó

A lisztbe beletesszük a sütőport és összemorzsoljuk a zsiradékkal. Beletesszük a cukrot, azzal is összekeverjük. Ez után jön a tojás, és annyi tej, hogy könnyen gyúrható tésztát kapjunk. Három cipót formálunk, és kisodorjuk a tepsi nagyságára. Kikenjük a sütőlapot, és rátesszük az első tészta lapot, majd erre jön a baracklekvár.

Ezt megszórjuk a cukorral és citrommal ízesített dió felével. Erre a rétegre jön a második tészta lap, arra megint a lekvár, és a maradék dió, ízesítve. A harmadik lappal zárjuk le a süteményt. Megböködjük hegyes villával, hogy ne púposodjon fel, majd 30-35 perc alatt arany barnára sütjük. Ha ész, hagyjuk kihűlni, közben elkészíthetjük a csokoládé öntetet.
Öntet

Egy dl vizet felrakunk főni, összekeverjük a cukrot a kakaóval, és mikor forr a víz, beleöntjük. Mikor már összekap, beletörjedjük a csokoládét, és a kihűlt tésztára öntjük.

Az ember nagyon korán felismerte az édes ízeket, észrevette, hogy boldogság tölti el miközben édes bogyókat, gyökereket fogyaszt. Az édes ízek által megtudta azt is, hogy az evés lehet élvezeti tevékenység is.

A mézet nem csak édesítésre használták, hanem feltehetően már az ókorban készítettek belőle cukrokat. Az ókori világban a cukornádból nyert cukrot is használták, a gyümölcsöket aszalták így előállítva az édességeket.

A sütőcukrászat kialakulása forradalmasította az édesség előállítását. Mindez kb. Kr.e. 4000-3000-re tehető. A cukrászmesterség a szakács- és pékmesterség ágazatából vált ki.

A sütőcukrászat alapjai már akkor kialakulóban voltak, amikor a vándorló élet helyébe lépett a földművelés, mint legfőbb gazdasági ágazat.

A gabonatermelés során ismerték fel a magvak pirításának módszerét, amivel édesebb ízt értek el. Pépes állagú anyagot nyertek azzal, hogy összedörzsölték, tehát megőrölték a gabonát és tejjel vagy zsírral keverték. Így nyerték a tésztát.

Az első ilyen tésztaféle a lepény volt, melyet nevezhetünk az első pékárunak. Rendkívül jól elállt, így nagyon hasznos étel lett. A lepényt köveken, főként hamuban sütötték, így mindkét fele rendesen átsülhetett.

Az első sütemények elkészülte az egyiptomiak érdeme. Ők ebbe a tésztába mézet is kevertek, illetve különböző édesítésre szolgáló anyagokat. Úgynevezett sütőedényekbe, sütőtányérokba készítették el ezeket az édes lepényeket.

A sütőtányér az idők során továbbfejlődött a praktikusság eredményeképpen serpenyőszerű ostyasütővé.

Ezek után a következő megoldandó feladat a sütés terén az volt, hogy a lepényből ne távozzon el az összes víz, hiszen ezzel a sima hevítéses eljárással a sütemények nagyon kemények lettek. 

A megoldás erre a sütőharang lett, amely hasonlíthatott egy kemencére. Így puhábbak lettek a sütemények és már díszítésük is kivitelezhető volt.

A sütőcukrászat fejlődése innentől már a népek ízlésétől és új ötleteitől függött. Kr.e. 1700 körül már gyümölcsöket is használtak ízesítésre főként a zsidók. Kr.e. 400-ban ismét visszatért a keményebb lepény igénye, hiszen hosszú hajóutakon a legfontosabb nem az íz volt, hanem az eltarthatóság. Így a kétszersült igen hasznos étel lett.

A középkor ismét nagy változásokat hozott a péksütemények készítésében. Nagyon fontos állomás ez az időszak a cukrászipar kialakulásában. Az egyre több sütemény és édesség megkívánta, hogy egy külön mestere legyen ezeknek a készítményeknek, így a szakácsmestertől különváltak a cukrászmesterek, akik a sütemények készítésének specialistái lettek.

Ebben az időben jelent meg a perec, a mézeskalács, a marcipán és sok más új cukrászati vívmány is. A mézeskalács volt a legkedveltebb, hiszen a középkorban főként a mézet használták fel, mint édesítőszert, nem pedig a cukrot. A cukrászok termékeiket az utcán árulták.

A XIX. században vált divatossá a cukrászda létesítése. Rengeteg cukrászda nyitotta meg kapuit akkoriban világszerte. A keksz is ekkor jelent meg és a gépesítés mértéke is erre a korszakra tehető.

A krumpli egyik legősibb eledelünk, a történelem ínségesebb időszakaiban is a legtöbben hozzájutottak eme egyszerű és laktató táplálékhoz. Termesztése nem igényel nagyobb figyelmet, rengeteg féleképpen felhasználható, sütve, főzve, pürésítve fogyasztjuk. De nézzük meg, micsoda történelmet járt be ez a növény.

A krumpli nem volt mindig olyan jó ízű, ehető és édes, mint manapság. Azok az ősi fajták például, amik Dél-Amerikában teremtek, legtöbbször még sütés és főzés után is igen keserűek voltak. Az a fajta, amelyik az Andokban terjedt el, a rövid nappalokhoz, a chilei pedig a hosszú nappalokhoz alkalmazkodott. Sokak szerint a mai modern krumpli a chilei fajtából származik, mert az ottani körülménye hasonlítottak leginkább az európai környezeti adottságokhoz.

Arról azonban mindezidáig elfeledkeztünk, hogy nem csak Amerika és Európa játszott igen nagy szerepet a burgonya történetében, de a Kanári –szigetek is. Egy XV. századi leírás szerint ugyanis Dél-Amerika után itt jelent meg először a burgonya. A szakértők szerint ezen a területen inkább az andoki variánst kezdték termeszteni.

De mivel nem voltak bizonyosak a szigetbeli krumpli eredetében, ezért egy amerikai tudós, David Spooner kutatásba kezdett a kanári-szigeteki krumpli eredetéről. Spooner arra a megállapításra jutott, hogy a krumpli megjelenésének idejében mind az andoki, mind a chilei fajta megtalálható volt a szigeten, így az a legvalószínűbb, hogy az európai krumpli e kettő fajta keveréke.

Bizonyos régészeti lelete azt bizonyítják, hogy Dél-Amerikában már hétezer évvel ezelőtt fogyasztottak krumplit, ami lássuk be, igen nagy idő. A krumpli aztán a spanyol hódítók által került be Európába, némi összerabolt arany és ezüst társaként, az 1570-es évek környékén.

A krumpli azonban nem élvezett nagy népszerűséget a kezdeti időszakban, főleg mivel a legtöbben a mérgező levelét fogyasztották el. De szerencsére egy francia gyógyszerésznek, Antoine Augustine Parmentier-nek köszönhetően aztán hamar nagyobb népszerűséget kapott a krumpli. Ő XVI. Lajos francia király gyógyszerésze volt, és hamar meggyőzte a királyt a krumpli termesztéséről, így az a nép körében is hamar népszerűvé vált.

Magyarországon a XVIII. század környékén terjedt el a krumpli, mikor is II. József úgy döntött, adókedvezménnyel támogatja a krumpli termesztést. Érdekesség, hogy a magyar nyelvben a krumpli először földi körte, vagy földi alma néven terjedt el.

Burgonyaleves

Hozzávalók:
 

• 4 db nagyobb burgonya
• 3 közepes póréhagyma
• 1 gerezd fokhagyma
• 1 evőkanál olívaolaj
• 1 leveskocka
• 6 csésze víz
• só, bors

Először a póréhagymát tisztítjuk meg és felvágjuk vékony szeletekre. A krumplit meghámozzuk és felaprítjuk. Veszünk egy nagyobb edényt, kis olajon megpirítjuk a fokhagymát, és a póréhagymát, nagyjából 10 percig, folyamatosan kavargatva, hogy nehogy odaégjen. Ez után felöntjük vízzel, hozzáadjuk a krumplit és a leveskockát, sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Forrás után még 15-20 percig főzzük.



 

Ki ne ismerné hazánkban a pálinkát? Eme igen erős, bódító ital nem kis utat járt be napjainkig. Méltán lehetünk büszkék a magyar pálinkára, hiszen majdhogynem egyedülálló a világban, és erőssége miatt nem ritka, hogy gyógyszerként is emlegetik.

Mindenesetre érdemes vigyázni vele, de érdemes egyet-egy et megkóstolni, ha lehetőségünk adódik rá, hisz egy-egy magyar pincében igen ízletes, kiváló fajtákkal találkozhatunk.

A pálinka fogyasztása és termesztése nem régebbi időkre nyúlik vissza, mint őseink Kárpát-medencébe való vándorlásának idejére.

Árpád népe még keleti hazájában sajátította el a pálinkakészítés fortélyait. Kezdetben természetesen igen egyszerű eszközöket használtak szeszfőzésre, úgymint agyagból, nyírfából tákolt egyszerű lepárlókat. Az alkohol fogyasztása, fogyasztásának és készítésének célja is sokat változott az évezredek során.

A legrégebbi időkben kizárólag orvoslásra, gyógyszerként használták, főleg növényi kivonatai miatt jócskán tartalmazott tápanyagokat, de természetesen előszeretettel használták fájdalomcsillapításban is.

Honfoglaló őseink egyik kedvenc itala a kumisz volt, de ők még nem ismerték a desztillálás folyamatát, így nem ismerhették a karakumiszt, amit félelmetesen erős italnak emlegettek. Előszeretettel ittak kvászt, és persze bort.

Az első fennmaradt írásos emlék, amely megemlíti az alkoholt, 1332-ből származik, mikor is Károly Róbert köszvénye miatt megszakította hosszú utazását. Felesége a gyógyulás napjai során növények és gyógyfüvek alkoholos oldatával kúrálta férjét, aki hamarosan fel is épült, és tovább folytathatta utazását. Ezek az alkoholos oldatok valószínűleg borból készültek, de azt nem tudjuk sajnos, hogy hogyan jutottak hozzá.

Viszont abban biztosak lehetünk, hogy nem sokkal Károly Róbert betegsége után, a betelepített német lakosság már főzött pálinkát gabonából.

A XVI-XVII. században aztán különösen nagy népszerűségre tett szert a pálinkafőzés Magyarországon, már csak azért is, mert a nép meg akarta őrizni ezt az egyedülálló hagyományt. Ekkor még sok olyan gyümölcsből készítettek pálinkát, amik napjainkra már feledésbe merültek.

A XVI. században jelent meg először a törkölypálinka, egy századdal később pedig a legkedveltebb pálinka a szilvórium volt. Magyarország területe igen jó adottságokkal rendelkezett a különböző gyümölcsök termesztéséhez, az igazán jó pálinka alapja pedig az igazán jó minőségű gyümölcs volt.

Az 1800-as évek közepére nem kevesebb, mint 105 130 pálinkafőzdét számláltak Magyarország területén. Majdhogynem minden gazdaságnak, uradalomnak volt saját főzdéje. Az első világháború végéig a pálinkafőzés az egyik legjövedelmezőbb iparág volt.

A háború után azonban nagy változások léptek életbe, az 1920-as években az állam jelentősen korlátozta szesz előállítását. A pálinka és egyéb szeszesitalok előállítását az az évi termés mennyisége alapján határozták meg, és a korlátozások ellenére a ét világháború között a pálinka előállítás megháromszorozódott.

Az utóbbi években újra fellendült a pálinka fogyasztása és gyártása. Mindenki a házilag főzött pálinkára esküszik. A különböző gyümölcsökből készített pálinkák mai napig a magyar kultúra, hagyomány szerves részét képezi.

Mostanában nagy keletje lett a Tapas-bároknak, és már nem csak külföldi nagyvárosokban, de otthon is találunk egy-két „bárt”. Nem lehetne ugyanis étteremnek nevezni ezeket a kisebb helyeket.

A tapas különben is eredetileg amolyan sörkorcsolyának számított, de ne is szaladjunk ennyire előre.

A tapas nem is önálló étel, vagy egy bizonyos recept alapján elkészített rágcsálnivaló, inkább amolyan gyűjtőnév, változatos, apró falatok, előételek, snackek.

Ez tehát a tapas. Minden lehet tapa, és bár mindenki a spanyol eredetre esküszik, egy percig se csodálkozzunk, ha egy tapas bárban lasagne-val, vagy netán magyaros kolbásszal találkozunk. A tapas mindennek az egyvelege, kis adagokban, egymás mellé pakolva.

A spanyol eredet szerint a tapas a „tapa” szóból ered, ami fedőt jelent. A régebbi időkben a fedő a pohár tetejére került, kenyér formájában, és azt az egyszerű célt szolgálta, hogy távol tartsa a szúnyogokat az italtól. Aztán az idők során a kenyér darab tetejére is került ez-az, így lettek a tapa-k egyre változatosabbak és ízletesebbek.

Egy másik történet is él azonban a tapas kialakulásáról. Állítólag a középkor derekán élő X. Alfonz kasztíliai király egy nap nagyon lebetegedett, és betegsége hosszú időre ágyhoz kötötte. Ő azonban, hogy nehogy nagyon legyengüljön a szervezete, folyamatosan borozott, és a borozgatások közben kisebb étezéseket tartott, melyeknek mindig nagyon változatosaknak kellett lenniük.

Aztán eme két tevékenységet összekötötte, és a borozások mellé fogyasztotta az apróbb falatokat. Majd felépülése után olyannyira jó ötletnek találta a bor mellé történő kisebb falatok fogyasztását, hogy kötelezte a kocsmárosokat, hogy eztán mindig adjanak pár falatot az ital mellé. Hamarosan aztán a kocsma tulajdonosok is rájöttek, hogy ez igen kedvező üzleti fogás, hiszen nem volt annyi részeg, nem volta annyi verekedés, mégis több alkohol fogyott.

Egy kevésbé előkelő , igen egyszerű története is van a tapas kialakulásának. A spanyol parasztok körében általában későn este, kilenc-tíz óra fele szokás vacsorázni, így rengeteg idő telt el a két étkezés között, és a dolgos emberek bizony megéheztek.

Ezért néha-néha bekaptak egy-két falatot, hogy kihúzzák vacsoráig, és a spanyolok ma is pontosan ugyanezt teszik, ebéd és vacsora közben fogyasztják a tapas-nak nevezett falatokat, aminek nincs más célja, minthogy csillapítsa éhségüket.

A legtöbb spanyol bárban biztosak lehetünk abban, hogy felszolgálnak egy-két kiadós falatot az italunk mellé, és a spanyolok körében mai napig jó szokás élni is ezzel. Munka után gyakran beülnek egy-egy italra, közben rágcsálnak, beszélgetnek, késő este meg várja őket az igazi kiadós spanyol vacsora.

Tulajdonképpen tehát bármit nevezhetünk tapas-nak, a bárokban is szinte minden nemzet különlegességeit felszolgálják, cél, hogy épp csak legyen valami a gyomrunkban. És ha már rágcsálunk, falatozunk, mért ne ennénk többfélét?

A Tapas-bárokban is éppen ez a szép, az ember azt hiszi, itt aztán soha nem fog jól lakni, de hiába olyan kicsik az adagok, hamar tele lesz vele a gyomrunk. Ma már nem a kenyér a tapas, hanem a tapas-hoz jár a kenyér, így aztán tényleg bitosak lehetünk benne, hogy nem maradunk éhen.

Érdemes minél többfélét rendelni, minél több szószt, húst, édességet kipróbálni, a tapasnak épp ez a furcsa változatosság a szépsége.

Több ezer évvel ezelőtt a Japán civilizációnak köszönhetően az egész világon elterjedt a rizs. A hatalmas rizsföldek több millió embernek biztosítottak napi táplálékot, nem véletlen, hogy rengeteg különböző recept jelent meg idővel.

A rizs olyan volt ezen a vidéken, mint Európában a burgonya, mindenki számára elérhető volt, és még a legínségesebb időkben is sokan hozzájutottak.

A Japán konyha elképzelhetetlen rizs nélkül.

A japánok a rizst kisebb tálacskákban tálalják, egyik kézben a rizs, másikban pedig az evőpálcika kap helyet.

A háziasszonynak figyelnie kell arra, hogy a vendégek hogyan tartják ezt a tálat, mert bizony sok mindent elárulhatunk mozdulatainkkal. Ha két kézzel tesszük arrébb a rizses tálacskát, azzal azt jelezzük, hogy még kérünk belőle.

A fehér rizst nem szabad más ételekkel összekeverni, de az sem túl udvarias, ha szójaszószt öntünk rá. Az étel neve megváltozik, ha a rizst más ételek fölé helyezve tálalják.

A rizst nem csak önmagában fogyasztják a japánok, a legkülönbözőbb formákat, variációkat fedezhetjük föl, ha jobban megfigyeljük konyhaművészetüket. A rizst tekerhetik tengeri sásba, préselhetik különböző formákba, megtölthetik hal- vagy húsdarabokkal, esetleg szilvával, vagy kagylóval, de gyúrhatnak belőle gombócot is, vagy egyszerűen megszórhatják szezámmaggal.

Onigiri – rizsgombóc

Hozzávalók:
 

• 30 dkg főtt, forró rizs
• 1 evőkanálnyi víz
• 2 evőkanálnyi szezámmag
• 1 kávéskanálnyi só

A főtt rizst beletesszük egy fémből vagy fából készült, kerek, szív alakú, vagy háromszögletű edénybe és óvatosan lepréseljük. Amennyiben gombócot szeretnék formázni a rizsből, előtte mindenképpen sózzuk be a tenyerünket. Megpirítjuk a szezámmagot, összekeverjük a sóval, és vizet öntünk rá.

A megpirított szezámmagot a rizs tetejére szórjuk, és az egészet egy élénk színű tálra helyezzük – ha úgy szeretnénk eljárni, mint a japánok. Az egészet még tovább díszíthetjük, tűlevelű fenyőgallyal, őszirózsavirággal (amit egy pillanatra előtte forró vízbe mártunk), vagy krizantémlevéllel. A rizsgombóc, vagy a különböző formákba préselt rizs jó köret hal- és húsételek mellé.

Unagi domburi – Angolnával letakart rizs

Hozzávalók:

•  
• 1 kg angolna
• 30 dkg főtt rizs
• 4 evőkanál mirin (vagy: 2 evőkanál szójaszósz, 2 evőkanál édes vörösbor, 2 kávéskanál cukor összekeverve)
• 3 evőkanálnyi szójaszósz
• 1 dl étolaj

Az angolna fejét és a nagyobb csontjait vízben megfőzzük, nagyjából 7-8 dl víz elegendő ehhez, majd leszűrjük a vizet, beletesszük a mirint, a szójaszószt, és állni hagyjuk pár percig.

Közben az angolna húsát hosszában kettévágjuk, majd nagyjából 10 cm-es darabokra szeleteljük fel.

Ezeket az angolnadarabokat feltűzzük hurkapálcikákra, egyenként belemártjuk az előzőleg elkészített lébe, majd egy percre a forró étolajba tesszük. Az így kisütött angolna darabokat a főtt rizs tetejére helyezzük, és leöntjük az egészet a maradék lével.

Oajko dumburi – Takart rizs tojással, hússal

Hozzávalók:
 

• 2 csirkemell
• 25 dkg főtt rizs
• 15 dkg gomba
• 1 dl húsleves
• 2 gerezd fokhagyma
• 2 evőkanál szake vagy brandy
• 4 evőkanál szójaszósz
• 4 db tojás

Japánban párolt rizsen tálalják ezt az ételt, melynek egyik legnagyobb előnye, hogy igen könnyen és gyorsan elkészíthető. A kicsontozott csirkehúst felvágjuk kis darabokra, áttörjük a fokhagymát.

A gombát meghintjük a fokhagymával, majd az egészet a csirkedarabokkal együtt egy teflonserpenyőbe tesszük. Ráöntjük a szójaszószt, a szakét és a húslevest, majd 8-10 percig sütjük.

A tojásokat felverjük és egyenként megsütjük. A tálalás a következőképpen történik: mindenkinek egy-egy csészébe rizst teszünk, erre jön a gombás csirke, majd a tetejére a rántotta-féle tojás. Ezt még petrezselyemmel, vagy sajttal megszórhatjuk.

 

Japán sajátos, jellegzetes kultúrája leginkább az étkezési szokásokban őrződött meg. A japán konyha ízei nem sokat változtak az évezredek során, és míg a világ más pontjain szinte évről évre rohamosan változnak az étkezési szokások, Japánban még mindig a szamurájok korabeli ízek dominálnak.
 

A japánok még a külföldről átvett ételeket, recepteket is a saját szájízük szerint készítik el. Ám nem csak az ételek elkészítése és a receptek igen jellegzetesek, de a felszolgálásnak is nagy hagyományai vannak. Legfontosabb szó, meg a japán konyháét jellemzi: az összhang.

És ennek nem csak az ételek elkészítésénél, de a felszolgálásnál és a terítésnél is igen nagy szerep jut. Számukra az étkezés nem csupán az éhség csillapítása, de minden esetben esztétikai élményt is jelent. Így aztán ne csodálkozzunk, ha a japán megterített asztalon fenyőgallyat, óriási tengeri kagylót, vagy csigaházat találunk.

A japán étkezés szertartásszerű, sok kisebb fogással, amiket mindig külön tálalnak. A kisebb falatokat először szószos csészékbe mártogatják, és gondosan ügyelnek az ételek párosítására is, hogy minden íz tökéletesen kijöjjön. Még a reggeli is több fogásból áll, de a fő étezés náluk is a vacsora.

A hagyományos japán étkezőasztalt kotacunak nevezik, ehhez ülnek le, pontosabban mondva térdelnek a japánok. Ez az asztal nagyjából 40 centiméter magas, gyékénypadlón áll, télen paplanszerű takaró veszi körül. Az asztalnak mindig van egy része, amelyet tűzhelynek használnak, ezt régebben faszénnel fűtötték, ami természetesen igen veszélyes volt, ma már villanytűzhelyek működnek a régiek helyett. Minden japán család kedvenc tartózkodási helye a kotacu. Az asztalon mindig található kézmosó is, amelybe télen forró, nyáron pedig kellemesen hűs vizet tesznek.

Japánban is rengeteg különböző idény- és tájjellegű ételt találunk. Egyik legismertebb az újévi mocsi, amit semmiképp sem szabad elfelejteni az év első napjain, mert egész évre szerencsét hoz a ház népére. Az édes rozsbor, az o-toszo, a boldogság és a jó egészség jelképe. Újévkor a család minden egy es tagja fogyaszt belőle, még a legfiatalabbak is.

Az étkezés végén a japánok általában zöld teát fogyasztanak, amit szintén speciális szabályok szerint készítenek el. A teát agyagedényben forrázzák le és pár percig letakarva hagyják, majd fül nélküli csészékbe töltik ki.

Tavaszi csirkefalatok

Hozzávalók:
 

• egy egész csirke
• 1 teáskanálnyi só
• 80 dkg kínai kelkáposzta
• 25 dkg spenót
• 20 dkg tou
• 25 dkg gombafej
• 7-8 szár újhagyma
• 2 db póréhagyma felvágva apró darabokra
• 1 dl csirkeleves
• fél dl citromlé
• 20 dkg retek apróra reszelve
• 2 teáskanálnyi reszelt gyömbér

A csirkét apró darabokra vágjuk és kicsontozzuk. A nyakából, a hátából és a csontokból másfél liter víz hozzáadásával levest főzünk. A többi kicsontozott húst 3-4 cm nagyságú darabokra vágjuk fel, a spenótot és a kínai kelt külön-külön megpároljuk. Ez után a kel leveleibe beletekerjük a spenótot és fogpiszkálóval összetűzzük, majd 3-4 cm-es darabokra vágjuk fel.

Ez után tegyük a főzőedényt az asztal közepére helyezett főzőlapra, és öntsük bele a csirkelevest, majd mikor az forrni kezd, tegyük bele a csirkedarabokat és főzzük őket 10 percig. Ekkor a gombát a csirke mellé tesszük puhulni. Különböző halmokban a kelt, az új- és póréhagymát szintén a főzőedénybe tesszük, és együtt megfőzzük őket. Szósznak egy dl húslevest összekeverjük a reszelt retekkel, gyömbérrel, citromlével, és szétosztjuk kisebb tálacskákban, hogy mindenki ebbe mártogathassa a falatokat a főzőedényből.

Miért szeretik annyira a gyerekek a tejbegrízt? A kérdésre nincs egyöntetű válasz, ezek puszta tények, a tejbegrízt mindenki szereti.

Ha saját általános iskolás emlékeimre gondolok, mindig az jut eszembe, milyen őszinte lelkesedéssel tudunk örülni annak, ha tejbegríz volt a menzán. Ez amolyan egyöntetű egyetértés volt. Nem volt vita, mint a spenót-vagy-sóska kérdésben, a tejbegríznek mindenki mindig ugyanannyira örült, mindenki megette, és mindenki szeretett volna repetázni.

Valószínűleg a tejbegríz titka pusztán annyi, hogy édes, és egyszerű, és legtöbbször kakaó van a tetején. Mindez pont elég egy gyereknek ahhoz, hogy ne kelljen könyörögni neki, hogy fogyassza el az ebédet.

A tejberizs sokban hasonlít a tejbegrízre, mégis a gyermekek szemében valahol hátrébb kullog. Talán, mert nem annyira pépes, mint gríz változata.  Mindenesetre nem csak Magyarországon, de szerte Európában igen népszerű a tejből, rizsből készített édesség. Angliában és Belgiumban inkább rizspuding néven fut, de a cseh, a francia, a szlovák és a román konyhában ugyanúgy megtalálhatjuk különböző változatait.

Mind a tejbegrízt, mind a tejberizst feldobhatjuk kakaóporral, fahéjjal, friss gyümölcsökkel. Alább találnak is néhány receptet. A tejberizs remek desszertnek, és biztosak lehetünk benne, hogy nem csak a gyermekek fogják szeretni, általában a felnőttek is ugyanolyan szívesen fogyasztják.

Tejbegríz

Hozzávalók:
 

• fél liter tej
• 5 dkg cukor
• 25 dkg búzadara

Először feltesszük a tejet melegedni, és beletesszük a cukrot. Mikor elkezd fehéredni a teteje, lassan, folyamatosan kevergetve beleszórhatjuk a búzadarát. Csak úgy kerülhetjük el, hogy összecsomósodjon a búzadara, ha folyamatosan kevergetjük.

Ha mégis megtörténne a baj, ne ijedjünk meg, húzzuk le a tűzről az edényt, és kézi habverővel keverjük el a csomókat. Vannak olyan gyerekek, akik egyébként kifejezetten szeretik a csomós tejbegrízt. Ha szeretnénk kicsit felhigítani, adjunk hozzá tejet, a főzés végén úgyis beszívja a dara, és még besűrűsödik. Akkor van kész a tejbegríz, ha újra felforr, és bugyogni kezd.

Variációk tejbegrízre:
 

• fahéjas tejbegríz
• lekváros tejbegríz
• kakaós tejbegríz ( a klasszikus)
• Tejberizs
• Hozzávalók:
• 20 dkg rizs
• 2 dl víz
• 1 liter tej
• 1 csipet só
• 10 dkg cukor
• 1 teáskanál vanília esszencia

A vízben folyamatos kevergetés mellett felpuhítjuk a rizst, közepes hőfokon, majd, mikor már elforrt a víz, megsózzuk egy kicsit, és ráöntjük a tejet. Gyakran kevergetve addig főzzük a rizst a tejben, míg nagyjából teljesen megpuhul. Ne hagyjuk, hogy a rizs teljesen beszívja a tejet, mert akkor túl száraz lesz a tejberizs. Mikor állni hagyjuk még úgyis beszívja a tejet főzés nélkül is. Mikor elérte a kívánt állagot, belekeverjük a cukrot, a vaníliát, és állni hagyjuk egy órát.

Variációk tejberizsre:
 

• lekváros, kakaós, fahéjas
• mazsolás tejberizs
• gyümölcsös tejberizs
• tejberizs gyümölcsompóttal

Emlékszem, gyermekkoromban a tonhal volt az egyetlen halfajta, amit szívesen fogyasztottam, vagy úgy is mondhatnánk, hogy egyáltalán megettem. Valószínűleg azért, mert nincs benne szálka, de emlékeim szerint az előre elkészített, fagyasztott hal rudacskák kifejezetten a kedvenceim közé tartoztak.

Később is, mindmáig, a panírozott, kisütött tonhal (szigorúan majonézes krumpli salátával tálalva) az egyik abszolút favorit. Ennek az oka igen egyszerű: mert olyan finom!

De utánajárva azt is megtudtam, hogy a tonhal rengeteg olyan tápanyagot tartalmaz, amire szüksége van a szervezetünknek. Ez persze engem külön jó érzéssel tölt el, és további tonhal-fogyasztásra bíztat.

Nézzük tehát, mi is ezek a tápanyagok. A tonhal elsősorban kitűnő proteinforrás, és emellett olyan ásványi anyagokat tartalmaz, mint a szelén, magnézium, potasszium, B1,- B3, B6 vitaminokat, illetve omega 3 esszenciális zsírsavakat.

Utóbbiakról azt érdemes tudni, hogy nélkülözhetetlenek a szervezetünk számára, de az nem képes magától előállítani, ezért kénytelen a különböző táplálékokból kinyerni.

Ezért fontos tehát, hogy minél több olyan ételt fogyasszunk, amely esszenciális zsírsavakat tartalmaz. Másik változata az omega-6, amelyet kukorica vagy olívaolajból kaphatunk meg legkönnyebben. 

Általában táplálkozásunk során sokkal könnyebben jutunk omega-6 zsírsavakhoz, ám ha nem jutunk elég omega-3-hoz, könnyebben elkaphatunk gyulladásos betegségeket, amik aztán krónikus megbetegedéshez is vezethetnek. Ezért fontos tehát, hogy fogyasszunk elegendő omega-3 zsírsavat is, és az egyik legjobb forrása ennek a tonhal.

Elég hetente kétszer fogyasztanunk tonhalat, már azzal jelentősen növelhetjük szervezetünk omega-3 szintjét.  Ez az esszenciális zsírsav szabályozza a szívritmust, így segít megakadályozni az érfalon képződő lerakódásokat, ezzel kerülhetjük el legjobban a gyulladásos megbetegedéseket.

Az omega-3 zsírsavban gazdag táplálkozás csökkenti a magas vérnyomást.

A tonhal tartalmaz szelént is, ami fontos antioxidánsnak számít, ez pedig elengedhetetlen a megfelelő májműködéshez.

A rendszeresen halat fogyasztók körében általánosan sokkal alacsonyabb a daganatos megbetegedések előfordulása.

És mindemellett, mint azt már említettem, a tonhal igen finom, általában a gyermekek is nagyon szeretik. Könnyű, finom táplálék, bátran variálhatjuk tésztával, zöldségekkel, rizzsel, vagy akár már az említett rántott módszerrel is. Manapság bárhol könnyen hozzájuthatunk tonhal konzervhez is, ami könnyű reggelikhez kenyérrel is nagyon finom.

Tonhal saláta

Hozzávalók:

• 2 tonhalkonzerv
• 5 paradicsom
• 1 doboz kukorica
• 25 trappista sajt
• 1 fej lilahagyma
• só, bors

Szűrővel lecsepegtetjük a tonhalat, majd apróra felvágjuk a paradicsomot, a hagymát és a sajtot.  Beletesszük ezeket egy nagy tálba, majd hozzáadjuk a kukoricát meg a tonhalat. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Személy szerint fokhagymás pirítóssal ajánlom.

A pezsgő az úri mulatságok elengedhetetlen kelléke volt. Ma ez hasonlóképpen történik, hiszen a pezsgőt általában ünnepi alkalmakkor isszuk. Kitűnő ajándék egy ünnepi lakomára, egy romantikus estére, vagy ha valami különleges alkalom kapcsán ülünk asztalhoz.

Ma már kevésbé sorolhatjuk a luxustermékek sorába, hiszen egy középkategóriás pezsgő, sőt a minőségi pezsgők egy része is megfizethető a hétköznapi ember számára.

A régi időkben a pezsgőzés a gazdagok kiváltsága volt. Ez mintegy hagyományként maradt ránk, ugyanis attól, hogy a pezsgő megfizethető termék lett továbbra is úgy maradt meg, mint úri ital. Ha sorra vesszük fontos ünnepeinket, számos esetben arra jutunk, hogy bizony pezsgőbontással ünnepeltük meg.

Szilveszterkor még ma is a gazdagság jelképe, azért iszunk feltétel nélkül pezsgőt, hogy az újévben gazdagok legyünk.

A pezsgőt, – ahogyan számos érdekes ételt, italt is – véletlenül fedezték fel a 17. században. Eredetileg a franciákhoz kötődik, nevezetesen Don Perignon-hoz, egy francia szerzeteshez, aki viasszal és fadugóval látta el a borosüveget, ami aztán újabb erjedésnek indult.

A pezsgő titka tehát az erjesztésben van. A bor egy újabb erjesztési folyamaton esik át, ami már a palackban történik. A jó pezsgő lényege a megfelelő hőmérsékletű pince, ahol az élesztővel, cukorral és likőrrel kiegészített bor hónapokig, vagy akár évekig érlelődik a palackban. Az erjesztés után a seprőtelenítés következik, különböző eljárásokkal. Ettől kitisztul az ital az erjesztés során visszamaradt anyagoktól.

A pezsgő eredetileg édes volt, ma már készítenek szárazat is. A száraz pezsgő első előfordulása az 1870-es évekre tehető, az angol arisztokrata házak számára készült. Ma három pezsgőfajta közül válogathatunk: száraz, fél-édes, édes.

A pezsgőt hamisítják is. Az eredeti pezsgő a fent leírtak szerint készül, két erjesztési folyamaton esik át. Ami nem így készül, az csupán utánzat. Ezt könnyen ellenőrizhetjük, hiszen rá van írva. Az eredeti: „hagyományos erjesztés” felirattal van címkézve.

A leghíresebb pezsgőgyártó vidék Champagne, ahol az éghajlati körülmények lehetővé teszik a minőségi pezsgő előállítását. Az ízesített borokat, ezen a vidéken évekig, pontosabban három évig erjesztik. A bortermesztésnek és a pezsgő gyártásának is megfelelő a hűvös champagne-i időjárás.

A magyar pezsgők közül a leghíresebb a Törley József által magyar honban gyártott champagne- típusú pezsgő. Törley József miután Reimsben kitanulta a pezsgőgyártás minden fortélyát, 1882-ben gyárat alapított Budafokon. Francia minta szerint kezdte el a pezsgőgyártást, francia kollégáival, a bort Etyekről hozatta. Exportálta pezsgőjét emellett nagy elismertségre tette szert az országban is. Törley József 1907-ben halt meg.

1944-ben a háború alatt tönkrement a gyár, majd újraindult, de kevesebb sikerrel.

1949-ben államosították, majd 2005-ben alakult meg a Törley Pezsgőpincészet Kft.
 

Ha szeretnénk megőrizni a nyári gyümölcsök ízeit, két alapvető módszer közül választhatunk, egyik a befőzés, másik a szörp készítés. Ezúttal szörp főzés rejtelmeibe tekinthetünk bele. Hiszen ki ne szeretné a hűs gyümölcsös italokat, pláne ha igazi friss gyümölcsből, házilag készítettük el. És ha magunk főzzük a szörpöket, könnyen a tartósítószer, és akár a cukor használatát is kikerülhetjük.

Először is az alapanyagok kiválasztására kell igen nagy gondot fordítanunk. Csak olyan gyümölcsöket válasszunk ki a szörp készítéshez, amelyek ízig-vérig frissek, egy-két romlott darab már könnyedén tönkre teheti munkánkat.

A szörp készítéshez és a befőzéshez mindig a szezon végén érdemes hozzálátni, hiszen ekkor kaphatóak a legérettebb, legszebb gyümölcsök, nem beszélve arról, hogy ebben az időszakban nagyobb a cukor és vitamintartalmuk. Azonban, ha nem találjuk elég édesnek a gyümölcsöket, vagy mindenképp valamilyen édesítőszerrel szeretnénk dolgozni, érdemes a kristálycukor helyett nádcukrot, vagy mézet használni.

A boltban kapható lekvárok és szörpök nagy százaléka tartósítószerrel készül, pedig a nélkül is elkészíthetőek, és tartósíthatóak. A dolog titka csupán annyi, hogy az üvegeket gondosan fertőtleníteni kell.  Ehhez forró vizet, vagy esetleg alkoholt használhatunk. Ha elmulasztjuk a fertőtlenítést, a gombák és baktériumok egy-két nap alatt penésztelepet varázsolnak a nagy gonddal elkészített finomságokból, úgyhogy soha ne hagyjuk ki ezt a lépést.

Az üvegeket először mosószerrel mossuk el, öblítsük ki, majd egy nagyobb edényben forraljunk vizet, abba tegyük bele az üvegeket. Az üvegeket és a fedőket legalább negyed órán keresztül forralnunk kell. Mikor ezzel készen vagyunk, csöpögtessük le az edényeket, de soha ne törölgessük el a konyharuhával, mert azzal újabb baktériumok kerülhetnek az edényre.

Nyers és főzött szörpök

Nyers szörp készítése

Először a gyümölcsöket egy speciális gyümölcsdarálóval ledaráljuk, természetesen különválasztva a magvakat. Amennyiben nincs ilyen gyümölcsdarálónk, az egyszerű paradicsomdaráló is megteszi, de ez után mindenképpen szűrjük át a levet, amit kaptunk. A darálás után kapunk egy nagy adag gyümölcslevet, ehhez kell hozzáadnunk fél liter lehűtött forralt vizet, és gyümölcs fajtánként, egy kilogramm gyümölcsöt véve, 0,3-0,5 kg nádcukrot. Ezt kóstolással tudjuk legjobban megállapítani, ha édesebb a gyümölcs, kevesebb nádcukrot adunk hozzá. Egy napra hűvös helyre tesszük pihenni a kapott szörpöt, és néha megkeverjük, hogy a cukor minél könnyebben feloldódjon. A következő nap töltsük ki a szörpöt sterilizált üvegbe, és celofánnal zárjuk le úgy, hogy két réteg celofán közé tegyünk egy kis tartósítószert, így az közvetlenül nem érintkezik a szörppel, és az sokáig friss marad.

Főzött szörp készítése

Ha főzött szörpöt készítünk, nem kell ledarálni a gyümölcsöket, de azért nem árt, ha összetörjük, ezzel is kicsit csökkentünk a főzési időn. A sűrű gyümölcsmasszához 0,7-1 liter vizet adunk, és egy kiló gyümölcshöz 0,3-0,5 kiló nádcukrot. Ez után lassú tűzön forraljuk a szörpöt, majd a forrástól számított 5 perc után el is kezdhetjük beletölteni a sterilizált üvegekbe. Az üvegeket mindig az eredeti fém, és nem a műanyag kupakjával zárjuk le, és érdemes a fejük tetejére állítani őket, hogy vákuum alakuljon ki az üvegben, majd száraz dunsztba helyezzük.

Ha gyrost szeretnénk enni, igazán nem kell messzire mennünk, szinte a világ minden pontján, minden második utcasarkon találunk egy görög gyorséttermet, ahol szívesen kiszolgálnak minket. Pitában, vagy tálban? Csirkével, vagy marhával? Csípőssel, vagy anélkül? Hagyma mehet? Itt fogyasztja, vagy elviszi? Mindössze ezeket a kérdéseket kell általában megválaszolnunk, és máris élvezhetjük a görög ízeket.

De mire ez a nagy népszerűség? Tíz-húsz évvel ezelőtt nem volt akkora divatja a gyrosnak, vagy más néven emlegetve, kebabnak. Aztán valahogy mindenki kedvence lett, és öreg-fiatal, férfi-nő kedvére fogyasztja. A gyros titka valószínűleg a hozzávalókban rejlik, hiszen csupa-csupa olyan összetevőt tartalmaz, ami általában mindenki kedvence. Frissen sütött, gazdagon fűszerezett hússzeletek, saláta, paradicsom, káposzta, hagyma, mindez alaposan leöntve valamely ízletes szósszal. És a gyros mindig jólesik, jó ebédnek, vagy egy délutáni találkozón, de semmiképp nem ajánlott első randevúra. Annál inkább ajánlott egy átmulatott éjszaka után, mikor fáradtan hazafele bandukolva csak arra tudunk gondolni, de jó is lenne enni valamit. Nem véletlen tehát, hogy a görög gyorséttermek közül a legtöbb éjszaka is nyitva tart, és gyakran több vevőt számlálnak a napnak ebben a szakában, mint nappal.

A gyros másik különlegessége, hogy a hússzeleteket egy függőlegesen forgó hosszú nyársara tűzik rá, azon forognak egész nap, és mindig csak azt a réteget vágják le – általában egy hosszú kardszerű késsel – amelyik már ropogósra sült. Így a hússzeletek egyik oldala ropogós lesz, a másik három pedig finom puha. A görög „gyros” szó forgást jelent, amely az étel speciális elkészítésére utal. A török konyha „döner kebabnak” nevezi a szintén hasonlóan elkészített gyorsételt, de valamiért a világban inkább a görög megfelelő, a gyros terjedt el.

Az eredeti gyrost birkahússzeletekből készítették, de manapság ez kiment a divatból, Nyugat-Európában főleg csirkéből, marhából, sertésből, pulykából készítik a gyrost manapság.  A klasszikus gyros húst nem is tudjuk otthon elkészíteni, hacsak nem maradt ránk egy, a korlátozott számban gyártott NDK termékből, amely egy háztartási gyros-sütő gép volt, és „AKA elektrik” névre hallgatott. A rendszerváltás után azonban nyoma veszett, így, ha otthon szeretnénk gyrossal megörvendeztetni a családot, vagy a vendégeket, kénytelenek vagyunk serpenyőben kisütni a hússzeleteket. De nézzünk is meg egy receptet.

Pita

Hozzávalók:

• 1 kg liszt
• 2,5 dkg élesztő
• 5 dl langyos víz
• fél teáskanál cukor
• fél evőkanál só

Az élesztőt langyos vízbe morzsoljuk, azután a cukorral és a sóval együtt hozzákeverjük a liszthez, és vizet adunk hozzá, annyit, hogy lágy tésztát kapjunk. Majd ha ezzel megvagyunk, a tésztát beletesszük egy tálba, letakarjuk, és egy órát kelesztjük. Az egy óra után kicsit belisztezett kézzel nagyjából 10-12 golyót formálunk a tésztából, majd ismét pihenni hagyjuk, nagyjából negyed órát. Bemelegítjük a sütőt, a belisztezett gömböket pedig egy, másfél cm vastagságúra nyújtjuk ki. A tepsit is belisztezzük, és úgy tesszük bele a pita-lapokat, hogy az a fele legyen felül, ami eddig alul volt. 3 perc sütés után, mikor a közepe elkezd púposodni, meg is fordíthatjuk. Vigyázzunk, nehogy túlsüssük, ránézésre azonban könnyen megállapíthatjuk, hogy olyan állagú-e, mint a már említett görög éttermekben.

Töltelék csirkével

Hozzávalók:

• 40 dkg csirkemell
• 6 evőkanál olaj
• 15 dkg paradicsom
• 4 gerezd fokhagyma
• 1 teáskanálnyi pirospaprika
• 4 teáskanálnyi gyros-fűszerkeverék
• só, bors
• kakukkfű

Az olajban összekeverjük a paprikát, a gyros fűszerkeveréket és az apróra zúzott fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. A csirkehúst előzőleg felcsíkozzuk a már ismert nagyságra, és beáztatjuk ebbe a pácba, lehetőleg egy egész éjszakát állni hagyjuk. Készítésnél melegítsük fel a serpenyőt, és olaj nélkül, hirtelen, süssük meg rajta a pácban állott hússzeleteket, majd adjuk hozzá a paradicsomot, és még 5-10 percig süssük.  A kapott tölteléket a pitába töltjük. Adhatunk még hozzá friss hagyma szeleteket, lila káposztát, saláta leveleket, ízlés szerint.

Joghurtos szósz

Hozzávalók:

• 2 dl joghurt
• 2 kiskanálnyi kapor
• 2 gerezd fokhagyma
• fél kiskanál gyros-fűszerkeverék
• só

A fokhagymát apróra zúzzuk, majd a kaporral együtt a joghurtba keverjük. Sóval, és a fűszerkeverékkel ízesítjük, és kész is a gyros öntetünk.

Ha Hollandiára gondolunk a tulipánok, és a sajt jut először eszünkbe. Hollandia ugyanis a sajtok igen széles választékát gyártja és kínálja a világnak, nem csak napjainkban, de a régebbi időben is egész Európa sokat tanult tőlük a sajt készítés kultúrájáról.

A sajtkészítés története igen régi időkre nyúlik vissza, és nem Hollandiában kezdődött, hanem az ókori Görögországban, ahol már a kezdeti időkben is szívesen készítettek különböző tejtermékeket, amik aztán a hétvégi piacok nagy kedvencei, legkeresettebb termékei lettek. A görögök főleg juh- és kecsketejet használtak sajtkészítéshez, míg manapság inkább pasztörizált tehéntejet használunk. Tulajdonképpen a sajtkészítési technikák nem sokat változtak az évszázadok során, mai napig hasonló módszerekkel dolgozunk.

A sajtok igen nagy mennyiségben tartalmaznak olyan ásványi anyagokat, amelyek létfontosságúak szervezetünknek. Az aminosav tartalma jó hatással van az anyagcsere folyamatokra, a kalcium pedig csontjainkat erősíti, amire minden korosztálynak szüksége lehet. Ha rendszeresen fogyasztunk sajtokat, könnyen megelőzhetjük a csontritkulást, ami napjaink egyik népbetegsége. Különösen ajánlott tehát a sajtfogyasztás a terhesség és a szoptatás időszakában is.

A holland sajtok közül a félkemény sajtok közé tartozó Gouda és Edami a legismertebb, és nem csak Hollandiában, de szerte a világon, Magyarországon is. Az Edami sajtot igen nagy mennyiségben gyártják Hollandiában, nevét Edam kikötővárosáról kapta. Innen szállították a tengerészek a finom sajtot szerte a világba, a Balti és a Mediterrán környékére, sőt, az Újvilágba is. Eredetileg az Edami sajt gömb alakú volt, és a külső felülete piros színűre volt festve, tömege fél kg-tól, 10-12 kg-ig mozgott. Manapság leginkább hasáb vagy rúd alakban találjuk meg az üzletekben.

Az Edami sajt mindig sima felületű, festett, mosott sajtoknak nevezzük azt a típust, amelybe tartozik. Ha belevágunk, csupán 5-6 borsó nagyságú lyukat találunk benne, de ez nem probléma, az Edami ilyen típusú. Az Edami sajt omlós, lágyabb, mint a jól ismert Trappista sajtok, kissé édeskés ízű. Ez azért van, mert az Edami mosott sajt, a gyártás során leeresztik a savó egy részét utómelegítéskor, és meleg vízzel pótolják. A kicsit érettem Edami fajták azonban lehetnek egészen pikáns ízűek is. Ezt a fajtát leggyakrabban hidegtálakhoz, salátákhoz használják fel, vörös és fehérborral egyaránt nagyon ízletes, Magyarországom főleg a Somlói Olaszrizlinget, vagy pezsgőt ajánlanak hozzá.

A másik leghíresebb holland eredetű sajt a már említett Gouda, ami egy Rotterdam mellett fekvő városról kapta a nevét, ez volt ugyanis a sajt legnagyobb piaca. Eredetileg legömbölyített korong alakban gyártották, Magyarországon az 1970-es években kezdték el gyártását, Mosonmagyaróváron. A Gouda sok mindenben hasonlít az Edami sajthoz, ez is mosott, festett sajt, ám íze sokkal markánsabb, és kifejezetten zsíros sajtnak számít. Vágásfelületén több, nagyobb lyukat találunk, mint az Edami sajtban. A fiatalabb Gouda sajtok finom, édeskés, lágyabb ízűek, de az érettebbek már markánsabbak. A Gouda sajtokat magukban is fogyaszthatjuk, de a konyhában mind meleg ételek, mind hidegtálak készítésekor kellemes íz hatást érhetünk vele. Szintén fogyasztható vörös és fehérborral, a szakértők leginkább a Pannonhalmi Chardonay-t, és a Somlói Hárslevelűt ajánlják hozzá.

A gulyás nevezetű étel hallatán a magyar ember rögtön éhes lesz, nem beszélve az európai népekről, akik évszázadok óta ismerik a gulyást, mint hungaricumot. Sokan úgy vélik, hogy ma már kiveszőben van az eredeti magyar gulyás, hiszen helyébe lépett a gulyásleves és a pörkölt, amely már egyre kevésbé őrzi az eredeti gulyás jellegzetességeit.

A gulyás elsősorban, főként az Alföldön élő pásztorok körében terjedt el. A gulyás szó jelentése alapvetően magát a gulyát ( a szarvasmarhacsordát) legeltető pásztort jelenti.

A gulyás étel elnevezése feltehetően ahhoz kötődik, hogy a gulyások ették és marhahúsból készült.

Az alföldi magyar állattenyésztésről elsősorban a magyar szürkemarha jut eszünkbe. Valóban, az eredeti gulyás ennek az állatnak a húsából készült. Talán ezért is vált különösen jellegzetes hungaricummá, hiszen maga az állat is annak számít.

Később, illetve más tájegységeken elterjedt a juhtenyésztés is, így volt olyan gulyás is, amely birkahúsból készült és szintén ősi múltja van.

Elképzelhető, hogy ez táji jellegzetesség is, a pásztorok olyan húsból készítették, amilyen állatokkal foglalkoztak. De Magyarországon - és itt az Alföldön kell maradnunk, hiszen onnan indult ki az étel készítése - a birka kevésbé volt elterjedt, mint a szürkemarha, így feltételezhetjük, hogy az eredeti gulyás inkább marhahúsból készülhetett.

Az étel első szöveges előfordulását 1787-re datálják, de a pásztorok ezt az ételt már ősidők óta készítették, első szöveges előfordulása idején már régóta használt volt.

Eme magyar étel elterjedése főként a 19. századhoz kötődik. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején kezdett igazán elterjedni a gulyás illetve a gulyásleves. Rengeteg írásos emlékünk van azokból az időkből, és számos osztrák receptet is találhatunk az „ungarische gulasch”-ról. Elterjedésének egyik oka az lehetett, hogy abban az időben a nemesség egyfajta magyarságprogramot hirdetett, a nemzeti öntudat felébresztését szorgalmazták.

A magyar szürkemarha és maga a gulyás, amelyet a pásztorok feltehetően nem csupán 1790-től készítettek, valódi ősi magyar ételnek számított. Ekkoriban tehát ilyen szemlélettel felkapták, mint hazai jellegzetességet.

A mai gulyás már leginkább a leves formára szorítkozik, pedig sok, számunkra alapvető összetevője semmiképpen sem lehetett hozzávalója az eredeti gulyásnak, hiszen például a burgonyatermesztés Magyarországon csupán az 1850-es évek után terjedt el.

A másik gulyással egyenértékűnek tartott étel a pörkölt, amely szintén eltér az eredeti recepttől. Ám abban a néprajzkutatók is egyetértenek, hogy a gulyás fő jellegzetessége a hús paprikával, sóval, hagymával való ízesítése.

Szirmai Antal címben idézett híres mondata 1804-ből származik, ő még az eredeti gulyás receptjét írja le nekünk, hiszen pásztoroktól tanulta azt…